Író: Anton Pannekoek
Először megjelent: "Southern Advocate for Workers’ Councils," 33. szám (1947. május)
HTML/Fordítás:: P.G.
1. A kapitalizmus egy évszázadnyi fejlődés alatt roppantul megnövelte hatalmát. Nemcsak azáltal, hogy az egész Földre kiterjedt, hanem új formái révén is. Ezzel együtt, a munkásosztály is növekedett erőben, számban, tömegkoncentrációban, szervezettségében. A tőkés kizsákmányolás ellen és a termelőeszközök feletti uralomért folytatott harc szintúgy folytatólagosan új formákat fejleszt, és rákényszerül, hogy új formákat fejlesszen.
A kapitalizmus fejlődése a termelés fő ágai feletti hatalom koncentrációjához vezetett a nagy monopolista vállalatok kezében, akik szoros összeköttetésben állnak az államhatalommal, és uralják is azt. Irányítják a sajtó fő orgánumait, meghatározzák a közvéleményt. A középosztályi demokrácia bizonyosult a nagytőke politikai uralmának leghatékonyabb álarcául. Ugyanakkor, a legtöbb országban létezik egy egyre növekvő tendencia, hogy az állam szervezett hatalmát a kulcsfontosságú iparágak vezetésének központosítására használják fel, a tervgazdaság kezdeteként. Németországban, egy állam-irányította gazdaság egyesítette a politikai vezetőséget és a kapitalista vezetőséget egyetlen, egységesített kizsákmányoló osztállyá. Az orosz államkapitalizmusban a termelőeszközök kollektív ura a bürokrácia, és az elnyomott tömegeket a diktatórikus kormány által tartja alávetésben.
2. A szocializmus, mint a munkások harcának kitűzött célja, a termelés állami megszervezése. Ez államszocializmust jelent, az államhivatalnokok parancsnoklását a termelés felett és a vezetők, tudósok, hivatalnokok parancsnoklását az üzemekben. A szocialista gazdaságban ez a szerv, egy jól szervezett bürokráciát alkotva, közvetlen úr a termelési folyamat felett. Rendelkezik az össztermék felett, eldöntve milyen hányada kerül a munkásokhoz munkabérként, a maradékot pedig általános szükségletekre és magának veszi el. A demokráciában a munkások talán megválaszthatják uraikat, de maguk nem urai munkájuknak; a terméshozamnak csak részét kapják kézhez, azt is mások által kirendelve; továbbra is kizsákmányoltak, és az új úri osztálynak kötelesek engedelmeskedni. A demokráciához kapcsolódó, vélt vagy szándékolt, demokratikus formák nem változtatják meg a gazdasági rendszer alapvető felépítményét.
A szocializmust akkor kiáltották ki a munkásosztály céljául, amikor az, első zendülése idején, erőtlennek érezte magát. Képtelen lévén arra, hogy egyedül magához ragadja az üzemek feletti uralmat, a társadalmi reformokban az államtól várt védelmet a tőkés osztály ellen. A hatalmas politikai pártok, melyek ezeket a törekvéseket testesítik meg, a szociáldemokrata és a munkáspártok, annak eszközévé váltak, hogy a munkásosztály egészét a kapitalizmus szolgálatába állítsák, világhatalomért folytatott háborúiban és a békeidők hazai politikájában egyaránt. A munkáskormány és a brit Munkáspárt még nevezni sem nevezhető szocialisztikusnak; csak a kapitalizmust korszerűsíti. Azáltal, hogy megszüntetik gyalázatosságait és visszásságait, azáltal, hogy állami irányítást vezetnek be, a tőkéseknek államilag biztosítva profitot, megerősítik a tőkés uralmat és fenntartják a munkások kizsákmányolását.
3. A munkásosztály célja, hogy felszabaduljon a kizsákmányolás alól. Ezt a célt nem lehet elérni, ha egy új igazgató és kormányzó osztály helyettesíti a polgárságot. Egyedül úgy valósítható meg, ha maga a munkásság válik a termelés urává.
A munkásság termelés feletti uralma elsősorban azt jelenti, hogy minden üzemben és vállalatban a munkát az ott dolgozók szervezik meg. Az igazgató és beosztottjainak parancsai helyett a szabályozás a munkástest döntésein keresztül történik. Ez a a termelésben részt vevő, mindenféle munkásból, szakemberből és tudósból álló test gyülekezetként dönt a közös munka minden ügyéről. A szerep, hogy azok kell irányítsák munkájukat és felelősséget vállaljanak érte az egész figyelembe vételével, akik dolgoznak, a termelés minden ágára alkalmazható. Azt jelenti, másodszor, hogy a munkások megalkotják szerveiket az elkülönült vállalatok egyesítésére a tervszerű termelés szervezett egészébe. Ezek a szervek a munkástanácsok.
A munkástanácsok olyan küldöttek testületei, kiket az elkülönült üzemek személyzete vagy a nagyvállalatok részlegei küldenek ki, a személyzet törekvéseit és véleményeit hordva magukkal, hogy megvitassák a közös ügyeket és döntsenek róluk, és hogy a fejleményeket közöljék megbízóikkal. Megállapítják és kihirdetik a szükséges szabályozásokat, és azáltal, hogy a különböző véleményeket egy közös eredményben egyesítik, az elkülönült egységek kapcsolatát egy jól szervezett egésszé alakítják. Nem állandó vezetői testületek, helyette akármelyik pillanatban visszahívhatóak és leválthatóak. Első csíráik az orosz és német forradalmakban (szovjetek, Arbeiterräte) jelentek meg. A munkásosztály elkövetkező fejleményeiben egyre nagyobb szerepet fognak játszani.
4. A politikai pártok ma két funkcióval bírnak. Először is, politikai hatalomra, uralomra törnek az államban, hogy megkaparintsák a kormányt és hatalmát programjuk gyakorlati megvalósítására használják fel. Erre a célra, másodszor, meg kell nyerniük a tömegeket programjuknak: vagy tanítással tisztázzák megértésüket, vagy propaganda útján egyszerűen követők nyájává teszik őket.
A munkáspártok célul tűzik ki a politikai hatalom meghódítását, hogy ezáltal a munkások érdekei szerint kormányozzanak, és különösképpen, hogy megszüntessék a kapitalizmust. A munkásosztály élcsapatának állítják magukat, legtisztábban látó részének, mely képes az osztály járatlan többségének vezetésére, nevében, képviselőjeként cselekedve. Úgy tesznek, mintha felszabadítanák a munkásságot a kizsákmányolás alól. Egy kizsákmányolt osztály, azonban, nem szabadulhat fel egyszerű szavazással és új kormányzók hatalomba ültetésével. Egy politikai párt szabadságot nem hozhat, de amikor nyer, egyedül az uralom új formáit igen. A munkásosztály szabadságát csak saját szervezett tevékenysége útján nyerheti el, azáltal, hogy minden képességük latba vetve, saját kezükbe veszik sorsukat, azáltal, hogy harcukat és munkájukat önmaguk igazgatják és szervezik tanácsaik által.
A politikai pártok számára – aztán marad a második funkció, hogy terjesszék a megértést és a tudást, hogy társadalmi gondolatokat tanuljanak, tárgyaljanak és fogalmazzanak meg, és hogy propagandájukkal felvilágosítsák a tömegek elméit. A munkástanácsok a gyakorlati tevékenység és a munkásosztály harcának szervei; a pártokra szellemi hatalmuk felépítésének feladata esik. Munkájuk a munkásosztály önfelszabadításának elhagyhatatlan részét képezi.
5. A tőkés osztály elleni harc legerősebb formája a sztrájk. A sztrájkok szükségszerűek, újra és újra, a tőkések azon tendenciája ellen, hogy profitjaikat a bérek csökkentésével és a munkaórák vagy a munka intenzitásának fokozásával növelik.
A szakszervezeteket az erős szolidaritáson és kölcsönös segítségen alapuló szervezett ellenállás szerveiként alapították. A nagyvállalati növekedésével roppantul megnőtt a tőkések hatalma, így a munkásság csak különös esetekben állhat ellent munkakörülményeik lerontásának. A szakszervezetek a tőkések és a munkások közötti közvetítés eszközévé nőnek; egyezményeket kötnek a munkáltatókkal, amelyeket igyekeznek ráerőltetni a gyakran vonakodó munkásokra. Vezetőik arra törekednek, hogy a munkásosztályt uraló tőke és állam hatalmi apparátusának elismert tagjaivá legyenek; a szakszervezetek a monopoltőke azon eszközeivé nőnek, amelyekkel megszabja feltételeit a munkásságnak.
A munkásosztály ügye, ezen körülmények között, egyre inkább a vadsztrájkok formáját ölti. Az ellenállás rég-elnyomott szellemének spontán, tömeges kitörései. Közvetlen akciók, amelyekben a munkások egészében a saját kezükbe veszik harcukat, kizárva a szakszervezeteket és vezetőiket.
A harc szervezését sztrájkbizottságok végzik, a sztrájkolók küldöttei, akiket a személyzet választ és küld ki. A bizottságokban folytatott vita által a munkások létrehozzák cselekvésük egységét. A sztrájk kiterjesztése egyre hatalmasabb tömegekre, az egyetlen taktika, amely alkalmas engedményeket kifacsarni a tőkéből, alapvetően szembemegy a szakszervezeti taktikával, hogy leszűkítse a harcot és minél hamarabb véget vessen neki. A jelen időkben, ezek a vadsztrájkok a munkásság egyedüli valós osztályharcai a tőke ellen. Ilyenkor kikiáltják szabadságukat, maguk választva és vezényelve tevékenységeiket, nem pedig más hatalmak által, más érdekek szolgálatában.
Ez határozza meg e osztályküzdelmek jelentőségét a jövőre nézve. Ahogy a vadsztrájkok egyre kiterjedtebbek lesznek, szembe találják magukat az állam teljes fizikai hatalmával. Tehát forradalmi karakter nyernek. Amikor a kapitalizmus egy szervezett világkormánnyá válik – noha még csak két versengő hatalom formájában, akik az emberiséget teljes pusztulással veszélyeztetik –, a munkásosztály szabadságharca az államhatalom elleni harc formáját ölti. Sztrájkjai nagy politikai sztájkok, néha egyetemes sztrájkok karakterét öltik. Akkor a sztrájkbizottságok szert kell tegyenek általános társadalmi és politikai funkciókra, és a munkássztrájkok karakterét kell magukra ölteniük. A társadalom feletti uralomért folyó forradalmi harc, ugyanakkor az üzemek feletti és az üzemeken belüli uralomért folyó harc. Akkor a munkástanácsok, mint a harc szervei, ugyanakkor a termelés szerveivé is nőnek.