Író: Asger Jorn
Először megjelent: "Internationale Situationniste," 1. szám (Párizs, 1958. június)
Fordítás és HTML: P.G.
Egész lenyűgöző, hogy mindezidáig gyakorlatilag senki sem merészelte az automatizáció logikáját legvégső következményeiig kibontani. Ezért nincs is igazi távlatunk róla. Inkább úgy tűnik, mintha a mérnökök, a tudósok és a szociológusok igyekeznének alattomban becsempészni a társadalomba az automatizációt.
Azonban, az automatizáció jelenleg a termelés szocialista irányításának és a mai kikapcsolódás a munkaidő felett problémájának közepén találja magát. Az automatizáció kérdése a végletekig zsúfolt pozitív és negatív lehetőségekkel.
A szocializmus célja a bőség: a legnagyobb számú javak a legnagyobb számú embernek, amivel a statisztikailag előre nem látott események felbukkanásának valószínűtlenre csökkentése jár. A javak számának növekedése csökkenti mindegyikük értekét. Egy tisztán tudományos szocialista fejlődés elkerülhetetlen következménye lesz az emberi javak ezen elértéktelenedése, úgyszólván a tökéletes semlegesség szintjére. Sajnálatos, hogy sok értelmiségi soha sem jut túl a mechanikus újratermelésnek ezen gondolatán, és az embert erre a színtelen, szimmetrikus jövőre készítik fel. Szintúgy a művészek, az egyedi kutatására szakosodva, növekvő számban fordulnak szembe ellenségesen a szocializmussal. És ellenkezőleg, a szocialista politikusok bizalmatlanok a művészi tehetség vagy egyediség minden megnyilvánulásával szemben.
Konformista álláspontjukkal összekapcsolódva, egyik a másik után fejezi ki rossz szájízét az automatizáció iránt, amely alapjaiban kérdőjelezheti meg kulturális és gazdasági felfogásaikat. Az automatizáció bekövetkeztével minden „avantgárd” irányzatban ott van egy defetizmus, vagy, legjobb esetben is, azon jövő pozitív elemeinek alábecsülése, melynek hirtelen közelségét az automatizáció kezdete fedte fel. Ugyanakkor, a reakciós erők egy ostoba optimizmussal kérkednek.
Van egy sokatmondó anekdota. Múlt évben, a „Quatrième Internationale” című lapban, Livio Maitan, a militáns marxista beszámolt arról, hogy egy olasz lelkész felvetette már egy második heti mise ötletét, amelyet a megnövekedett szabadidő tesz szükségessé. Maitan így válaszolt: „A hiba abban a feltételezésben bújik meg, hogy az új társadalom embere megegyezik majd a jelenlegiével, noha valójában igényei és szükségletei oly különbözőek lesznek a mieinktől, hogy belegondolni is nehéz.” Maitan hibája pedig az, hogy egy ködös jövőre hagyja az új szükségleteket, amikbe „belegondolni is nehéz.” A szellem dialektikus szerepe, hogy a lehetségest kívánatos formák felé hajtsa. Maitan elfelejti, hogy minden esetben „a régi társadalom kebelében alakulnak ki egy újnak az elemei,” ahogy a Kommunista kiáltvány állítja. Egy új élet elemei már kialakulában kell legyenek közöttünk – a kultúra mezején –, és ránk vár, hogy használjuk azokat, emelve a vita szintjét.
A szocializmusnak, amely minden egyes egyén energiáinak és potenciáljának legteljesebb felszabadítása felé irányul, kötelessége lesz az automatizációra magában anti-progresszív tendenciaként tekinteni, amelyet kizárólag az új ingerekkel való viszonya tesz progresszívvé, amelyek képesek külsővé tenni az ember lappangó energiáit. Ha úgy, ahogy a tudósok és a szakemberek álítják, az automatizáció az ember felszabadításának új eszköze lenne, akkor magába foglalja a korábbi emberi tevékenységek meghaladását. Ez megköveteli az ember aktív képzelettől, hogy éppen az automatizáció megvalósítását haladja meg. Hol találhatunk ilyen távlatokat, amelyek az embert az automatizáció urává, nem pedig szolgájává teszik?
Leouis Salleron az „Automatizáció”-ről szóló tanulmányában kifejti róla, hogy „ahogy szinte mindig is történik a haladás tárgyában, többet tesz hozzá, mint amennyit helyettesít vagy megszüntet.” Mit ad az automatizáció önmagában az emberi tevékenység [action] lehetőségeihez? Megtanultuk, hogy teljesen megszünteti területén.
Az iparosodás válsága a fogyasztás és termelés válsága. A termelés válsága fontosabb, mint a fogyasztás válsága, hiszen emezt az előbbi határozza meg. Átvivve az egyéni szintre, ez a jobb adni, mint kapni tézisével egyenlő, hogy képesek legyünk inkább hozzátenni, mint megszüntetni. Az automatizáció ekképp két ellentétes nézőpontből ragadható meg: megfosztja az egyént minden lehetőségtől, hogy valami személyeset adjon hozzá az automatizált termeléshez, ami a haladás egy fixációja, míg ugyanakkor emberi energiákat takarít meg, immár tömegesen szabadítva fel azt az reproduktív és kreatívtalan tevékenységektől. Az automatizáció értéke tehát az azt meghaladó projekteken múlik, és amelyek felsőbb szinten szabadítanak fel új emberi energiákat.
A kísérleti aktivitás a kultúrában ma egy páratlan mező. És az önpusztító attitűd itt, a rezignáció a kor lehetőségei előtt, kórjele a régi avantgárdnak, ami beéri azzal, hogy, ahogy Edgar Morin írta, „a múlt csontján rágódjanak.” Egy Benayoun nevű szürrealista, a „Surréalisme Même” 2. számában, kimondja e mozgalom legújabb formuláját: „A kikapcsolódás problémája már most gyötri a szociológusokat. Már nem kérünk tudósokból, hanem helyettük bohócokból, sanzonénekesekből, belrinákból, gumiemberekből. Egy nap munka hat napi pihenésért: a komoly és a komolytalan, a tétlenség és a munka közötti egyensúly azzal fenyeget, hogy tótágast áll. A ’munkást’ tétlenségében egy görcsös, tolakodó, gondolatszegény és tehetségben szűkölködő televízió fogja elbutítani.” Ez a szürrealista nem látja, hogy egy hat pihenőnapos hét nem a komoly és komolytalan közötti „egyensúly tótágast állásához” fog vezetni, hanem úgy a komoly, mint a komolytalan természetének megváltozásához. Csupán félreértésekben reménykedik, egy nevetséges visszatérésben az adott világhoz, amelyet, mint egy ósdi szürrealista, valami megfoghatatlan vaudevilleként képzel el. Miért lesz ez a jövő a mai gyalázatosságok túltengése? Miért lenne „gondolatszegény?” Azt jelentené, hogy szegény lesz 1936-ra javított, 1924-es szürrealista gondolatokban? Valószínű. És ez azt jelentené, hogy a szürrealisták utánzói gondolatszegények lennének? Azt jól tudjuk.
Az új kikapcsolódások egy olyan szakadéknak tűnnek, amelyet a jelenlegi társadalom nem tud másképp áthidalni, mint összekókányolt áljátékokat szaporítani. De ugyanakkor ezek a legjobb alapok, amelyeken a valaha elképzelt legnagyszerűbb kulturális alkotást felépíthetjük. Ez a cél természetesen kívül esik az automatizáció partizánjainak éredeklődési körén. Sőt, azt is tudjuk, hogy szemben áll az automatizáció közvetlen tendenciájával. Ha mérnökökkel akarunk beszélgetésbe elegyedni, akkor be kell lépnünk tulajdon érdeklődési mezejükre. Maldonado, aki jelenleg a „Hochschule für Gestaltung„ című filmet rendezi Ulmban, kifejti, hogy az automatizáció fejlődése veszélybe került, hiszen kis hajlandóságot találni a fiatalságban arra, hogy a műszaki irányba induljanak, kikéve éppen az automatizáció céljainak szakembereit, általános kulturális távlat nélkül. Azonban Maldonado, akinek éppen ilyen általános távlatot kellene mutatnia, tudomása sincs róla: az automatizáció csak akkor fejlődhet rohamosan, ha tulajdon létrejöttével ellentétes nézőpontot tesz céljává, és képesek vagyunk ilyen általános távlatot realizálni az automatizáció fejlődése folyamán.
Maldonado az ellenkezőjét javasolja: először létesítsük az automatizációt, aztán annak használatait. Beszélhetnénk erről az eljárásról, hogyha nem éppen automatizációról lenne itt szó, minthogy az automatizáció nem egy területen belüli hatás [action], amely ellenhatást váltana ki. Hanem egy terület semlegesítése, amely úgyszint a külső területeket is semlegesítené, ha nem lépnének fel ugyanakkor ellentétes hatások is.
Pierre Drouin, 1957. január 5-én a „Le Monde”-ban a hobbik fejlődéséről, mint azoknak a lehetőségeknek a megvalósításáról beszélve, amelyeket a munkások szakmai tevékenységükben már nem lelnek, arra a következtetésre jut, hogy minden emberben „egy szunnyadó alkotó bújik meg.” Ezen ócska klisé ma is fájó igazsággal bír, ha visszacsatoljuk korunk valóságos anyagi lehetőségeihez. A szunnyadó alkotónak ébrednie kell, és ébredését hívhatjuk szituacionistának.
A szabványosítás egy kísérlet arra, hogy a legnagyobb számú emberi szükségletet a legszéleskörűbb egyenlőségre csökkentsük és egyszerűsítsük. Rajtunk múlik, hogy a szabványosítás több érdekfeszítő élménynek nyit utat, mint amennyit elzár. A fejleményektől függően az emberi élet totális elbutulását, vagy új vágyak szüntelen felfedezésének lehetőségét kapjuk. De ezek az új vágyak nem mutatják meg magukat világunk elnyomó keretében. Közös cselekvésre van szükség, hogy felderítsük, kimutassuk és megvalósítsuk őket.